Valami a szabadságról
Ünnepelni nehéz. Akkor sem volt könnyű, amikor gumibotozás, kirúgás, fogda volt a kockázata és a tétje. 1989 előtt. De akkor legalább lehetett tudni, mi a kockázata és a tétje. 2006. október 23-án ezt nem lehetett tudni, ezzel nem lehetett előre számolni.
A posztkádári világban azonban 2006 unikum – mégse fehérterror jött, hm -, remélem, az is marad. Más az, ami miatt 1989 óta nehéz ünnepelni. Mert hogyan lehetne eleven valóság a szabadság ünnepe – nekünk, magyaroknak két ilyenünk is van, őszre és tavaszra – egy olyan társadalomban, melynek többsége csalódott a szabadságban, mert nem erre gondolt? Én is másra gondoltam. Több folyóiratra, pontosabb mondatokra, a maszatolások felszámolására. Hogy az utcákon és a tereken fogja mindenki hirdetni, hogy Bibónak igaza van. Aztán elkezdjük működtetni az országot, ahogy ő megírta, régesrégen. Hiszen már nincs mitől félni, miért ne lehetne belátni? Hogy végre végigbeszéljük mindazt, ami legalább 1914 óta elmaradt. Hogy a besúgókat néven nevezzük, és akkor szemlesütve elvonulnak a funkcikkal együtt. Olyan egyszerű ez, nem? Nem.
A csalódottságérzéssel még csak nem is nagyon vitázhatunk: ha a mai magyar közállapot a mi szabadságunk, azon vajmi kevés ünnepelnivaló akad. Sokan nem éreznek semmit se. Sokan úgy érzik, hogy amit az a konkrét ősz és az a konkrét tavasz képviselt, mára végérvényesen megbukott. Sokan politikai választástól várják az „igazi” szabadságot. Gyermekeink viszont poros tankönyv-unalmat kapnak, vagy épp ellenkezőleg: zavaros lázálmokkal átitatott, ellenségképekkel megtámogatott beszédeket. Ha valakit érdekel, vagy ha csak híradót néz, rádiót hallgat, újságot olvas, kérem, figyelje meg az ellenségképek felvázolását a politikusok beszédeiben. Nemigen tudnak anélkül bármit is mondani, hogy ne vázolnának fel ellenségképet. „A helyesen megválasztott ellenségkép közösségteremtő erő.” Ez lesz most is. És persze lesz még kirakodóvásár, kézműves-foglalkozások és természetesen gólyalábasok. És a gyerekeket továbbra sem világosítja fel senki arról, hogy gólyalábak nélkül hogyan lehet igazán magasra emelkedni, és messzire tekinteni. És hogy ilyen röhögnivalóan rossz, patetikus mondatokra sincs szükség.
A szabadság ünnepével minden regnáló hatalom bajban van. Mert a szabadság ünnepe soha nem lehet a regnáló hatalom ünnepe. Mert akkor nem egyéb, mint történelmi megemlékezés. „Akkor, ugye, forradalom volt, ugye, de most már ugye, nem kell forradalom, ugye, mert most minden jól van, ugye.” Regnáló hatalom nem mondhat mást. A szabadság ünnepében pedig azt kell ünnepelnünk, ami eleven valóság, arra törekednünk, ami még hiányzik, mert soha sem lehet teljes. Nem utolsósorban azért, mert a szabadságnak nemcsak kívül kell lennie, hanem belül is.
Ha a gyermekek megkérdezik, anya/apa, mit ünnepelünk, mi ez az egész, akkor persze el lehet mondani, amit valahogy, jól-rosszul elmondanak az iskolai ünnepségeken is. Hogy Petőfi és a Pilvax, hogy Táncsics, hogy Landerer és Heckenast, hogy tizenkét pont, hogy Kossuth Lajos, aztán végül az aradi tizenhármak is, persze. El lehet mondani ezt, el is kell mondani. De aztán, ha elmondtuk, tűnődjünk el egy pillanatra, gondoljunk vissza a hetvenes-nyolcvanas évekre, ki amire tud, és meséljük el valamelyik pillanatot, vagy azt a pillanatot, ha volt legalább egy – aki elmúlt negyven, kellett hogy legyen -, ahol találkozott a szabadság hiányával.
1982-ben olvastam Bill Lomax könyvét, a „Magyarország, 1956”-ot. Szamizdatban. Tizenhat éves voltam. Guvadt a szemem, faltam a szöveget, és tudtam, éreztem, hogy igaz. Mikor a végére értem, úgy éreztem, rohannom kell, ki az utcára, mert különben, megfulladok. És rohantam, amíg ki nem fulladtam. Lihegve, lassan lépegettem tovább. A sarkon egy férfi kifordult a boltból hálós cekkerrel a kezében; párizsival, sajttal, sörrel a hálós cekkerében. És úgy éreztem, menten megbolondulok. Hogy lehet az, hogy a nap süt, az emberek jönnek-mennek, parizert vásárolnak, amikor itt egy ország van elárulva. Elárulva és eladva. És a vakító kék ég alatt a parizeres szatyorral ballagó ember – maga a megtestesült képtelenség. Nem létezik. Nem lehet.
Annak az évnek a tavaszán nekünk kellett a március 15-i faliújságot megcsinálni a gimnáziumban. Bevittem egy nagy vasláncot, az volt a keret. És fölírtuk: „rabok voltunk mostanáig”. És egy Magyarország-térkép, dátumokkal és fényképekkel. Időben kész lett. Jöttek – úgymond – zsűrizni. A láncot le kellett szedni. A feliratot is. Azt kérdeztem, miért? Nem kaptam választ. Azt mondtam, akkor vegyék le az egészet. Azt nem lehet, jó faliújság ez, csak írjak föl mást.
Nem hittem el, hogy már ennyi is. Hogy „kilóg”. Hogy ez nekik már árulás. A térképet a dátumokkal meg a fényképekkel végülis a Pisti csinálta. Én csak a láncot. Meg a mondatot. Csak egy láncom volt, és egy mondatom. Mindkettő hozott anyag. Gondolkoztam, aztán írtunk másik mondatot. „Oh, szabadság, hadd nézzünk szemedbe!” Ez átment. Nézni, azt lehetett. Bagatell – mondhatná az ember, annak is tűnik, valóban. De épp ez volt a lényege, hogy beették magukat a részletekbe, minden apró részletbe, ahogy az ördög,.
Akinek nincsen semmilyen története, például azért, mert egész egyszerűen nem hiányzott neki egy kicsivel több szabadság, hanem sokkal inkább, pont úgy volt jó ott és akkor; vagy egyszerűen nem is vette észre a hiányát; és olyan elmesélhető küzdelme sincs, ami belül történt, belül lett volna megvívva, annak még egy bekezdés:
Pár napja újra láttam Wajda A wilkói kisasszonyok című filmjét. Aki látta, nem felejti el, aki nem látta, érdemes megnéznie. A legszomorúbb film, amit életemben láttam. Az elmúlásról szól, és a félelemről. Arról a félelemről, ami megakadályozza, hogy éljünk. Mert elveszi a bátorságot, hogy meghozzuk azokat a döntéseket, megcselekedjük azokat a dolgokat, amiket a szívünk diktál. Aki fél megtenni azt, amit a szíve súg, annak egy idő után már nem fog súgni semmit, vagy egyszerűen csak nem fogja meghallani. Aki fél dönteni valami mellett, hogy megőrizze magának a többi lehetőséget is, az az idő múlásával valamennyi lehetőségét elveszíti. Elfolyik az ujjai között az élet. Mert a szabadság az élethez való bátorság, nem más.
Lehet, hogy itt, ma kifelé nincs miért harcolni. Az is lehet, hogy van – ki hogy látja az ittet és a mostot. De egy biztos: befelé mindenkinek akad harcolnivalója amíg él.
Szóval, ha valakinek nincs semmi mesélnivalója a gyerekeknek, az se keseredjen el. Inkább figyelje őket és tanuljon tőlük. Mert ők szabadok.